A súlyos betegségek gyakori lelki okai

A betegség, mint megváltási igény

„Az életveszélyes betegségek dinamikájának, például a rákénak, ahhoz van köze, hogy felelősnek érezzük magunkat másokért. A gyerekek például a szülekért érzik magukat felelősnek. Felelősségüknek érzik, hogy viseljék azt a szenvedést, amit a szüleik vagy a nagymama vagy bárki más viselt. Nagyon mély kötődést éreznek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy olyan ez, mint a szentek közössége. Csupa mártír. Igen, csupa mártír.
…Mert mélyen a lelkünkben azt a mágikus elképzelést hordozzuk, hogy saját szenvedésünkkel megválthatjuk másvalaki szenvedését.
A megoldás az lenne, ha túlnőnénk ezen és magasabb szinten léteznénk. Ez egy spirituális kibontakozás lenne a magasabb felé, és ennek egészen más a minősége. Ha megszabadulnánk a mágikus elképzeléstől – családfelállítások során ezt sokszor megtehetjük -, egyszeriben egészen könnyűnek érezzük magunkat. Ilyenkor érjük el ezt a magasabb szintet. De érdekes módon, bár ezen a magasabb szinten minden sokkal könnyebb, sokkal-sokkal könnyebb, jóval erősebbek vagyunk; miközben az archaikus, mágikus szinten, ahol minden olyan súlyos, nagyon gyengének érezzük magunkat és ezért kevesebbet is tudunk tenni.” /Bert Hellinger/

A betegség, mint bűnhődés

„Az olyan súlyos betegség, mint a rák, néha egy bűn, például egy terhesség-megszakítás miatti bűnhődés. A bűnhődés utáni vágy a lélek mélyen hat, bármit mond is ellene az értelem.
A bűnhődés utáni vágy akkor ér véget, ha szemébe nézünk annak, aki fizetett. Tehát ha az apa és az anya az elvetetett gyermek szemébe néznek és helyet adnak neki a szívükben. Akkor érzik a bűnt, és a bűnhődés véget ér. Ha a szülő helyet ad a gyereknek a szívében, akkor érzi, hogy a gyerek egyetért azzal, hogy ő éljen. És ez, a bűnhődéssel összehasonlítva, mindenki számára jobb megoldás.” /Bert Hellinger/

Betegség és ártatlanság

„Vannak, akik úgy gondolják, a halál valami rossz a betegnek. Egyáltalán nem az. Az élet a rossz számukra.
Aki súlyos beteg és meghalt, például rákban, az ártatlannak érzi magát és odatartozónak valami mély módon. És aki megszabadul a betegségtől, az attól fél, hogy elveszíti az odatartozás jogát, hogy az élet által elveszti az odatartozás jogát. Ezért inkább meghal. Ilyenek a kisgyerekek. És valakinek meg kell tanítania nekik, hogy ez másképp van.
Az élet melletti vagy a nagyobb sors melletti döntés különös módon tesz magányossá. Elszakadunk az anyától, az apától, a testvérektől vagy bárki mástól, és lemondunk a velük való szimbiotikus egységről. Csak egy magasabb szinten vagyunk erősek, egészen könnyűek – ugyanakkor ha ott vagyunk, egyedül maradunk. Ez olyan egyedüllét, amely összeköt a sokkal. De nem ugyanolyan bensőséges módon, mint a szimbiotikus szinten. Mert itt szemben állókként kapcsolódunk”. /Bert Hellinger/